Nagypapa

    Nagyapám a századforduló előtt két héttel született. Ebből adódóan már az első világháborúban részt kellett vennie. Ott volt a másodikban is, az ötvenhatos események is az élete részévé váltak. Tizenhét éves lehetett, amikor barátjával, valahol Olaszországban harcoltak, és a nagyapámat lelőtték. A barátja, menekülés közben, csak azt látta, ahogy bajtársa elesik, azt gondolta, meghalt. Ő túlélte a harcot, hazajutott és vitte nagyapám halálhírét a szüleinek. Eközben papa pedig sebesülten, egy fogolytáborba került. Ápolták, de hónapokat töltött ott, míg meggyógyult. Nehéz időszaka volt ez a családjának, és nagyapámnak is. Otthon már megvolt a temetése, a megemlékezés, miközben ő fázott és éhezett a fogságban. A foglyok titokban barátkoztak egymással, és a szökésüket szervezték. Mikor úgy érezték, készen állnak, minden összeállt, fizikailag is elég erősek már, egy éjszaka néhányuknak sikerült a szökés. Az erdőkön át a vasutat keresték, majd vagonokra felkapaszkodva, egyik vonatról a másikra szállva, közel jutottak a hazájukhoz. A határhoz érve, gyalog folytatták útjukat, szétváltak, ki-ki az otthonához vezető legrövidebb utat igyekezett megtalálni. Néhány hét alatt, – éhezve, fázva, kimerülve – egy éjszaka nagyapám, végre  hazaért a falujába. Megtalálta a házukat és bezörgetett az ablakon.

– Édesanyám! Hazajöttem! Én vagyok az, Pista, a fia! Engedjen be, kérem szépen!

Zörgetett még egyszer, a házban mécses gyulladt, majd kikiabált neki az anyja.

– Menjen innen azonnal! Ne hazudjon! Az én fiam, a Pista meghalt! A barátja, Jóska látta elesni. Megvolt a búcsúztatója, meg a temetése is!

– Csak megsebesültem, édesanyám! Eddig fogoly voltam, de megszöktem! Hazajöttem, engedjen be!

Majd résnyire nyílt az ajtó, kíváncsian fürkészte dédanyám az idegent. A látvány megdöbbentette. Egy sovány, elgyötört fiú állt az ajtóban, reszketve, rongyokba burkolózva. A mécsessel megvilágítva próbálta fia ismerős vonásait felfedezni. A nagy barna szeme igazolta nagyapámat, arról felismerte az édesanyja. Behívta hát a házba, addigra mindenki felkelt, testvérei és az édesapja is sírva ölelték magukhoz az elvesztettnek vélt fiút.

Nagyon éhes volt! Mindjárt kerítettek is neki néhány falatot. De tényleg csak néhány falatot! Dédmama nem akarta a szomszéd Mari hibáját elkövetni. Jóska, a nagyapám barátja, miután hazajött a frontról, pár napra rá meghalt. Mari néni, jó szándékból, hagyta, hogy fia, annyit egyen, amennyi belefér. A hosszú hónapok alatti éhezés után, ez sajnos végzetes lett. Ezért dédmama drasztikus eszközökhöz folyamodott. Az ágyhoz kötözte nagyapát, hogy ne tudjon a kamrából ételt tömni magába. Éjjel nappal őrizték, mindig volt valaki mellette, gyakran kapott pár falatot, vízzel is itatták, amíg el nem múlt a túlevés veszélye.

Nagyapám megértette ezt, és amikor már jobban volt, elengedte őt a dédi.

Véget ért a háború, nagyapámat nagyon megviselte lelkileg a sok éhezés, a  bizonytalanság, és amiket a harctéren látott. Sokáig rémálmai is voltak, de a faluba hazatérő bajtársakkal találkozva, beszélgetve ezeket együtt sikerült leküzdeniük. Férfiak voltak, de sokat sírtak.

   Majd lassan minden visszatért a régi kerékvágásba, a háború romjainak eltakarítása után, az élet, egy kicsit jobbra fordult. Persze az országunk kétharmada odalett, ez mélyen lesújtotta őt, mint a többi hazájáért harcoló embert. De az élet ment tovább…

   Nagyapám a Börzsönyben, egy erdészeti fatelepen kezdett el dolgozni. Itt fedezte fel, hogy mennyire szeret fával foglalkozni. Nagyon ügyes kezű ember volt, itt megtanult hordókat készíteni, és kádár lett. Teltek az évek, majd megismerkedett nagyanyámmal, és családot alapítottak. Szegénységben éltek, sokat dolgoztak, úgy, mint akkoriban az emberek többsége. Három gyermekük is született, akik szépen cseperedtek, amikor újra kitört a háború. A második világháborúban, negyvenkettőben, nagyapámnak újra mennie kellett a frontra.  Az első hónapban megsebesült, meglőtték a lábát, így szerencsére hamar véget ért számára a szolgálat. Kórházi ápolás után hazajöhetett lábadozni. Sokat siratta bajtársait, de lassan újra dolgozni kezdett. Otthon, kádárként, ezermesterként és órásként dolgozott a falujában.  Nagyon szerette a szerkezeteket, értett is hozzájuk. Ha pénzt nem is mindig kapott, de valami ennivalót mindig hoztak azok, akik igénybe vették a munkáját. Tojást, csirkét, szalonnát, így, ha nehezen is, de boldogultak. Hamarosan megszületett a negyedik gyermekük, az anyukám. A háborúnak nem volt még vége. Egy évre rá, bejöttek az oroszok. A faluba is eljutottak, ott egy nagy pajtában szállásolták el magukat. A helybélieket fosztogatták, sok mindenüket elvették az embereknek, nem törődve a következményekkel. Egy tolmácsuk is volt, így általa sikerült egy kicsit normalizálni, élhetőbbé tenni az emberek életét. 

   Egyszer egy orosz katona meghallotta, hogy nagyapám órásmester, úgy döntött, elmegy hozzá. Vitt egy vekkert, és a nagyapámat arra akarta kényszeríteni, hogy csináljon neki belőle egy karórát. Persze ez lehetetlen volt, de ő csak erőszakoskodott tovább. Végül elővette a fegyverét és a nagyapám fejéhez fogta. Nagymamám ekkor felkapta kislányát, anyukámat, kérte az oroszt, várjon, míg szól a tolmácsnak. Majd a tolmács segítségével sikerült megértetni a katonával, hogy a kérése lehetetlen, képtelenség. Mondták neki, ha hoz egy rossz karórát, azt meg tudja neki javítani a nagyapám. Így sikerült lebeszélni őt arról, hogy agyonlője az órásmestert.

   A háború alatti élet, a bizonytalanság, a tervezhetetlenség, az éhezés, nem sok reménnyel töltötte el az embereket, a jövőt illetően. Mégis valahogy átvészelték, túlélték a sok nehézséget, megpróbáltatást.

   Aztán ez a háború is véget ért. Ismét eljött a romeltakarítás és az újjáépítés ideje. Nagyszüleimnek született még egy gyermeke, egy kislány. Anyukám és kishúga nagyon jó testvérek voltak, mindig is közel álltak egymáshoz. A három nagyobb testvér, – a nagyobb fiúk és a nagylány – elköltöztek, mindhárman családot alapítottak. Anyukám és kistestvére is felnőtt, a nagymamámtól sokat tanultak, már gyerekként is dolgoztak a kertben, a háztartásban. Nagyszüleim házat kezdtek építeni, a két kislányuk  is kivette a részét a munkából. Évek alatt készült el, de mindenkinek lett benne hely. Aztán a kislányok is felnőttek, mindketten megtalálták a párjukat, és családot alapítottak. A férjeik is odaköltöztek, átalakították kissé a házat, hogy mindenkinek legyen saját lakrésze.

Nemsokára én is megszülettem. A szüleim boldogan vártak, nagyszüleim is nagyon szerettek, de főleg a nagyapám. Ahogy nagyobb lettem, gyakran elkísérhettem a faluban mindenfelé. Még a baráti találkozóira is, a helyi kocsmába. Ő fröccsöt ivott, én málnaszörpöt kaptam. Vigyázni ugyan nem nagyon tudott rám, mindig elengedte a kezem, így arra mehettem, amerre csak akartam. Szerencsére, akkoriban nem volt még annyi autó. Sokat beszélgetett velem a papa, történeteket mesélt, én meg sokat ölelgettem. Jó volt neki, hogy nagyon szerettem. Szerette, hogy szeretem.

Sokszor kérdezte tőlem, hogy:

– Kisunokám, megsiratsz majd, ha meghalok?
Persze, kisgyerekként én rögtön elpityeredtem és kiabáltam, hogy:
– Ne halj meg papa, én nagyon szeretlek!

Ő is velem sírt. Apukám ennek többször tanúja volt és nagyon haragudott érte a papára. Egyszer mondta is neki, hogy:

– Apus! Ne kínozza már azt a kislányt, mert lerántok magának egyet! Mire jó ez, minek kérdezget tőle ilyet? Mért facsargatja a szívét?

A papa persze nem hagyta abba, és apu sem kevert le neki soha. Aztán jöttek a további kérdései:

– Eljössz majd a temetésemre, ha meghalok? Megsiratsz majd?

Nagyapám így akart biztos lenni abban, hogy valaki szereti, és hiányozni fog majd valakinek. Talán, én már akkor megértettem a lelkét.

Aztán, mielőtt még én is felnőttem, szüleimmel városba költöztünk. Telket vettünk, és építkezésbe kezdtünk. Évek alatt, lassan felépült a házunk.  Nagynénémék szintén elköltöztek, így a nagyszüleim ketten maradtak a nagy házban. Néhányszor nyaraltunk még náluk, de az már nem olyan volt, mint együtt lakni.

   Aztán én is felnőtt lettem. A mama és a papa egyre öregebbek lettek, már nem tudtak gondoskodni magukról, így a szüleim magukhoz vették őket. Eladták a házukat, hozzánk költöztek, és újra együtt laktunk. Gyakran én borotváltam a papát, mert ő már rosszul látott. Megöregedtek.

   Aztán én is férjhez mentem, mivel nagy házunk volt, a párom is hozzánk költözött. Az esküvőnk után nászútra mentünk. Külföldre utaztunk, autóval, tengerpartra. Gyönyörű hely volt, sok élményben volt részünk. Akkor még nem volt telefonunk itthon, így nem tudtunk beszélni a családdal. Még az iskolai nyári szünet előtt indultunk, kempingben laktunk. Ahogy telt az idő és eljött a nyári szünidő, folyamatosan egyre nagyobb tömeg lett a strandon. Ezért úgy döntöttünk, néhány nappal előbb indulunk haza, mint ahogy terveztük. Két nap alatt megérkeztünk.

  Csak hazaérkezvén, itthon tudtuk meg, hogy nagyapa meghalt, és másnap lesz a temetése. Ha nem lett volna tömeg, ha nem indulunk előbb haza…

   Igen, elmentem a temetésére, és megsirattam! – Papa, azóta is, többször!
Írta: Aranyosi Éva

A novella megosztása csak a szerző nevével, változatlan formában engedélyezett. Minden jog fenntartva!
© Aranyosi Éva 2024.