Veszteségeink – Amiről fontos beszélni!
Hogy búcsúzzunk, hogyan tudnánk megkönnyíteni az elmúlást? Mit tegyünk, hogy segíthessünk? Mi magunk, mit tudunk kezdeni a félelemmel, a veszteség fájdalmával? Néhány gondolatot megosztanék veled, kedves olvasó, remélve, hogy a segítségedre lehet. Az élet rövid! Vagy nem? Attól függ, hogy nézzük. Általában, az a 70-80 év lehet, hogy hosszúnak tűnik. De, ha azt helyezzük előtérbe, amit szeretünk, lehet, hogy máris másként gondoljuk. Például a nyár! 70-80 nyaralás? Vagy 70-80 karácsony? Ugye, így máris másként látszik?
Minél idősebbek vagyunk, annál több veszteség ér bennünket. 50 felett, (persze, csak ha szerencsések vagyunk, akkor nem előbb), eljutunk oda, hogy lassan elveszítjük szüleinket, rokonainkat, nagybácsikat, nagynéniket, keresztszülőket, idősebb családtagjainkat, barátainkat, ismerőseinket.
Ha szeretnél többet megtudni önmagadról, gyerekkorodról, kérdezd még időben a szüleidet, biztosan szívesen mesélnek neked. Hallgasd meg őket önmagukkal kapcsolatban is, többnyire szívesen beszélnek a múltról. Engedd őket nosztalgiázni, végigkísérheted velük az egész életüket, jó, vagy rossz emlékeiket egyaránt. Segíts nekik megbocsátani, elengedni haragjukat, rossz érzéseiket néhány emlékük kapcsán. Legyél velük, amennyit csak tudsz! Ha elmulasztod, később bánni fogod, hogy nem beszéltetek eleget.
Szerencsés vagy, ha jó a kapcsolatod a szüleiddel, mert sokat tanulhattok egymástól, az öregedésről, a változásról, az elmúlásról. Végigkísérheted őket útjukon, láthatod, ahogy öregszenek, fáradnak, esetleg érzik, hogy közeledik az elkerülhetetlen. Kérdezd meg, hogy élik meg, mit gondolnak, és mit éreznek a halállal kapcsolatban! Segítsd őket abban, hogy ne a félelem töltse ki a hátralévő idejüket. Emlékezzetek együtt az élet sok szép közös mozzanatára! Sírjatok és nevessetek együtt a történeteiteken, az emlékeiteken!
Biztos sok mindent elrontottatok az életetekben, de amit lehet, most próbáljátok meg rendbe hozni, kijavítani. Beszéljetek ezekről a dolgokról is! Bocsássatok meg, és lépjetek tovább! Szabadítsátok fel a búcsúzót, és tegyétek szabaddá önmagatokat is! Semmiféle megfelelési terhe ne legyen egyikőtöknek sem! A múltban mindannyian annyit tudtunk adni, amennyire képesek voltunk, amennyi csak tőlünk telt, az akkori tudásunk szerint. Sem többet, sem kevesebbet. Ez igaz a szeretetre, a gondoskodásra, az odafigyelésre, jóra, rosszra egyaránt. Miden úgy történt, ahogy történnie kellett!
Ha van a családban valaki, aki nem tud, vagy nem akar jelen lenni a búcsúnál, de szeretnél neki elmondani valamit, ami számotokra fontos, írj neki levelet. Mondjátok ki, amit kell! Persze kíméletesen, nem vagdalkozva. Azt tartsátok szem előtt, hogy a múlton már nem tudtok változtatni, csak bocsánatot kérni és megbocsátani! Igaz az a közhely, hogy az igazság szabaddá tesz! Sosincs késő megbocsátani!
Beszélgessetek a halálról, ne legyen tabu! Ez nem csak egy betegség esetén szükséges, hanem úgy általában is, hiszen az élet véges. Ez három generációt is segíthet a feldolgozásban, megértésben, az elfogadásban és az elengedésben. A gyerekeiddel is beszélned kell a halálról, az elmúlásról. Látják ők is a nagyszülők öregedését, hanyatlását, törékenyebbé válását. Nem tagadható a vég, hiszen mindenki meghal. Segít, ha van miben hinned. Olvass, tedd magadban helyre a halál gondolatát, mert csak akkor tudsz segíteni a gyermekednek, vagy egy szerettednek, ha te már a helyén kezeled a témát. Oszlasd el a félelmeit, nyugtasd meg!
Ha pedig egy szeretted beteg: Hallgasd meg a beteg félelmeit, ne fojtsd belé a gondolatait, a félelmeit azzal, hogy: meggyógyulsz majd, nem fogsz meghalni stb. csak azért, mert neked kellemetlen, vagy nem tudsz a helyzettel mit kezdeni, nem tudod te sem a halált „kezelni”! Nem biztos, hogy a pozitív gondolkodás itt működni fog! Nem erőszakolhatod rá a saját hitrendszeredet! Fogadd el azt is, hogy esetleg ő már érzi, hogy a végére ért! Ha beteg, talán szenvedett már annyit, hogy bátran azt mondhassa, – elég volt, köszönöm, búcsúzom, – anélkül, hogy úgy érezné, tartozik még nekünk az itt maradással. Inkább nyugtasd meg, hogy bár nehéz lesz és hiányozni fog, de boldogultok majd nélküle, megoldjátok a feladataitokat. Mindig emlékezni fogunk a szerettünkre, fájni fog a hiánya örökre. Az idő abban segít majd, hogy tanuljunk nélküle, és a hiányával élni. Beszéljetek meg, mit szeretne a halála után, biztosítsd arról, hogy úgy lesz! Tanuld menet közben elengedni, ha van rá lehetőséged. Ezáltal egyébként te is végiggondolhatod a saját életed, hogy te mit szeretnél majd, és megbeszélheted a családoddal is.
Ha a gyerekekkel, unokákkal nem beszéled meg, hogy mi várható, főként, ha valaki már nagyon beteg, sokkal nagyobb traumának teszed ki őket, mint ha van egy kis idő felkészülni, elbúcsúzni. Beszélgess velük és válaszolj minden kérdésükre! Az életkoruktól függően találkozzanak a haldoklóval, nem kell eltitkolni a haldoklást! Ha a halál hirtelen történik egy szeretteddel, de már beszéltetek róla, már akkor sokkal könnyebb lesz elviselni, bár ezt csak akkor érzed majd, ha a szemed már nem takarja el a gyász. Az első év a legnehezebb, hiszen minden ünnep, esemény, közös élmény és tevékenység nélküle történik majd. Várhatóan mindig eszedbe jut majd, hogy tavaly ilyenkor még velünk volt, együtt ünnepeltünk, együtt örültünk.
Vidd el a gyermeked is a temetésre! A 8 – 10 éves kor talán már már megfelelő lehet, képesek megérteni és tanulni kezelni a helyzetet. Ez általában a búcsúzás, az életút lezárásának része. Természetesen fel kell őt készíteni rá, el kell mesélned, mi fog történni, hogy zajlik majd. Kicsit félrevonultabban állj meg vele, nyugtasd meg, hogy minden úgy történik, ahogy kell. Utána, akár napokig, hetekig is beszélnetek kell a témáról! Sírjatok, dühöngjetek együtt a nagy veszteség miatt, vagy nevessetek egy-egy felidézett vicces történeten, attól függően, épp miről beszélgettek az elhunyttal kapcsolatban. Ha sikerül feldolgozni a veszteséget, később nem marad már bennetek más, csak a szeretet. Ha nem bírod el a gyászt, menjetek el együtt egy szakemberhez! A feldolgozás alapja az érzelmek megélése, kimondása, kisírása, ameddig csak munkál benned, bennetek!
Milyen is a jó halál? Az a legjobb, ha megöregszel, leélsz egy szép életet, testileg és szellemileg is ép vagy még, majd kilencven, vagy száz éves korod körül, amikor te úgy döntesz, hogy elég volt, elfáradtál, szépen elalszol, és nem ébredsz fel többé. De persze, ez sajnos nem így van, nem ez az általános. Ha beteg vagy és szenvedsz, vagy esetleg nem tudsz már magadról, és csak néha érzékeled a környezeted, vagy tudod, hogy mekkora terhet rósz ezzel szeretteidre, nehéz naponta erre ébredni. Ez megkeseríthet, haragossá és dühössé tehet a tehetetlenség. Ilyenkor gonosszá és agresszívvá is válnak sokan, olyan dolgokat képesek mondani bárkinek, hogy az ijesztő. Aztán van, amikor valaki hirtelen infarktust, vagy stroke-ot kap, és azonnal meghal, vagy hetekig életben tartják gépekkel, persze a felépülés reményében, balesetnél is vannak ilyen lehetőségek. Vagy túlélni az említetteket és valamilyen komoly fogyatékkal élni tovább, tudva azt, hogy nincs felépülés, vagy még azt sem tudva. Vagy amikor valaki rákos lesz, és az összes protokoll kezelésnek aláveti magát, végigszenvedi a rettenetes tortúrát, és az élete fájdalmakkal telve ér véget. Nos, bizony ez nagyon nehéz és elgondolkodtató. Nem véletlenül folyik a vita az eutanáziáról! Hogy ki, hogyan hal meg, hitem szerint elrendeztük magunknak, mielőtt leszülettünk. Végig kell járnunk ezt az utat is, mint a születés folyamatát. Reményeink szerint lesz mellettünk valaki, aki majd segít a félelmeket, a nagy fájdalmakat enyhíteni, elkerülni, így elrendezhetünk mindent, és lezárhatjuk a földi létünket.
Úgy gondolom, hogy ne legyen titok a beteg előtt a saját állapota! Ezt csak rendkívüli esetekben szabad megtenni. Nem tud küzdeni, nem tudja gyógyítani önmagát, ha nem tudja, mivel áll szemben! A haldoklónak tudnia kell, hogy haldoklik, nem szabad ámítani, neki is szüksége van felkészülési időre, a dolgai elrendezésére, a megbékélésre, a gyászfolyamat végigélésére, a búcsúra, úgy, ahogy ő szeretné.
Úgy tanultam, hogy a haldoklásnak is fázisai vannak. A visszautasítás, tagadás, alkudozás, harag, depresszió, elfogadás, – a sorrend lényegtelen. Véleményem szerint ezt mindkét fél átéli. A haldokló és a hozzátartozó is, általában nem egyszerre ugyanazt az érzést. Betegség esetén, a diagnózis közlésekor a páciens szinte sokkot kap. Nem hiszi el, menekülőre fogja. Aztán kétségbeesik, keresi a kiutat, merre induljon, hogyan tovább. Választ valamit, vagy elfogadja az orvosi protokollt, többnyire olyasmit, amiben ő maga hinni képes. A feje tele van a gondolataival, sikerül, nem sikerül, leküzdöm, vagy sem, ez napi csata önmagával is. Lehet, hogy fel is adja. Lehet, hogy beleveti magát és mégsem sikerül. Vagy elég erős a hite és az akarata, megfelelő a gyógymód és a lelki oldal, ezért meggyógyulhat. Így van esélye a túlélésre.
Mindenki másként reagál, mégis az út vége ugyanaz. Születünk, élünk, majd meghalunk, nincs kivétel. Az életünk egy nagy utazás, A-ból B-be, ahol nem a megérkezés a cél, hanem az utazás maga. Tőled függ, hogy mivel töltöd meg, hogy boldoggá, vagy boldogtalanná teszed-e Önmagad! Az életünk hossza és a módja változatos, egyéni, egyedi, és megismételhetetlen!
Van olyan is, amikor nem tudtunk még elrendezni valamit, és ez nem hagy békében távozni. Elhúzódik a haldoklás, mert a beteg azt érzi, meg kell tennie még egy fontos dolgot. Amennyiben lehetséges, ebben segítenünk kell neki!
Emlékszem, még anyukám mesélte, hogy a nagymamám lány korában szolgáló volt egy családnál. A ház asszonya csúnyán kihasználta, megalázta, nagyon rosszul bánt vele. Aztán nagymamám nem is bírta sokáig náluk, elment tőlük, és más helyet keresett magának. A következő családnál már jól érezte magát, ott is maradt, amíg néhány év múlva férjhez nem ment. Persze elmesélte a férjének, később a gyerekeinek is a történetét. Teltek az évek, többé nem gondolt rá, nem is beszéltek róla többé. Majd mikor már anyukám is felnőtt nő volt, hallották a faluban, hogy az öregasszony, akinél a nagyi szolgált, haldoklik. Nagyon „odavan”, mondták, „de nem bír meghalni”. Akkor a néni lánya küldetett a nagymamámért, elmondták neki, hogy az öregasszony nem tud meghalni. Azt mondta a lányának, hogy neki előbb bocsánatot kell kérnie a Juliskától. A nagymamám nem volt hajlandó elmenni, visszaüzent, hogy haljon meg ahogy tud, őt nem érdekli, mert amit vele tett, arra nincs bocsánat. De a néni nem halt meg. Újra jöttek a nagyiért, de ő megint nemet mondott. Otthon már a család is mondta a mamának, hogy bocsásson meg neki, rég volt már, akármi is volt, lépjen túl rajta, hadd haljon meg az öregasszony! Végül a lánya személyesen ment el a mamához könyörögni, hogy legyen kegyes az anyjához. Így aztán nagymamám végül rászánta magát, mert megsajnálta a lányát. Elment hozzájuk, megadta a feloldozást, elfogadta a bocsánatkérést és ezáltal felszabadította önmagát is. A néne másnap meghalt. A temetésére azért nem ment el a nagymamám, de megbékélt a múltjával és elengedte a haragját, bár nem is tudta, hogy még jelen van benne.
Mint ahogy születni, élni, meghalni sem könnyű, vagy egyszerű. De ezt vállaltuk, amikor úgy döntöttünk, hogy leszületünk tanulni. A félelmeink elengedése nagyon fontos lenne! Mindannyiunknak az a dolga, hogy fejlődjön, hogy tegye jobbá és jobbá önmagát, a környezetét, és szeressen! Legfőképpen szeressen!
Filmek, amik segíthetnek a feldolgozásban:
Coco: Gyerekeknek egy nagyon jó megközelítés! Vidám, kedves, ad némi magyarázatot a „túloldal” fogalmáról. Segít elhelyezni a „meghaltat”, és reményt ad a viszontlátásra. Látható a „lélek”, találkozhatunk még, valaki vár a túloldalon, hazatalálnak a „lelkek”. Mindenki létezik valamilyen formában, amíg van, aki emlékezzen rá.
Édes november: „Nekem te vagy a halhatatlanságom! Bármivel szembe tudok nézni, ha tudom, te örökre így emlékszel majd rám!” Élni, mielőtt meghalsz, abból a rövid időből, ami adatott, kihozni a legtöbbet, a legjobbat, boldoggá és vidámmá téve önmagad. És szeretni, szeretni!
P.S. I love you!
Nekem tetszett ez a film, szerintem megkönnyíti a búcsút. Ötletes, humoros, segítőszándékú, érezhető, hogy jól ismeri egymást a pár, az épp aktuális ajándék frappáns, tehát előre kalkulálta, hogy hol tart éppen a kedvese, és mire lesz szüksége. Végigvezet különböző fázisokon, egyszerre vicces és szomorú is, majd elérkeznek a búcsú pillanatához, ami így, az idő elteltével, valamivel könnyebb.
Édesek és mostohák
A gyerekekkel kapcsolatban jó gondolatok, ötletek és tettek, bár nem hiszem, hogy én képes lettem volna elviselni, amit az elején a „mostohával” művelt az édesanya. Mégis, figyelemre méltó!
Nekem nagyon tetszett a A kezdő c. filmben, amikor a válás lehetősége felmerült Jules (Anne Hathaway) gondolataiban, kilátásba került, hogy esetleg egyedül marad majd, nem megy újra férjhez, sírással küszködve megosztotta félelmét a halállal kapcsolatban Bennel (Robert De Niro). Nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy: „Egyedül fekszem majd a sírban!” Félelme, bármennyire is irreálisnak tűnik, mégis helyénvaló, hiszen a halállal kapcsolatban, benne ezek a félelmek fogalmazódtak meg. Ettől fél, ilyen gondolatai vannak, ha a halál jut eszébe, tehát ezt meg kell beszélni! Nem nevetséges, vagy buta gondolat, hiszen mindannyiunk gondol valamit erről. Semmiféle félelmünk nem ostoba, vagy helytelen! Ez ismeretlen terület, a nyugati kultúrában nem tanítanak semmit a haldoklásról, a halálról, a gyászról! A vallások is inkább csak a pokollal ijesztgetnek. Jó dolog, ha van kivel beszélgetni, véleményt és gondolatokat cserélni, hiszen tanulunk, fejlődünk általa, a félelmünk is elmúlhat, hiszen éppen ez lenne a cél!