Hogy nőttél fel? Felnőtté válva…

    Érthetetlen manapság a világ, és az emberi élet. A családi hátterünk, a szocializálódásunk, a neveltetésünk meghatároz bennünket. Vagy mégsem? Változtathatunk? Változhatunk? Vagy esélyünk sincs?

   Aki anya vagy apa nélkül nőtt fel, egy életen át, hordozza a sérüléseit. Hiányolja a szülőt, aki kimaradt az életéből, vádolja azt, aki nevelte, hogy miért alakult úgy az élet, ahogy. Haragszik arra a szülőre is, aki elment, de kevésbé vezeti le rajta a dühét, mert attól fél, hogy annyit sem fogja látni, mint azelőtt. Fél, ha nem az elvárások szerint viselkedik, nem fogja szeretni, és örökre elhagyja. Ezért inkább elnéz neki szinte mindent, csak ne veszítse el. A haragját pedig arra a szülőre ontja, aki vele él, hiszen valakinek bűnhődnie kell!

   De szomorúan állapítható meg az a tény is, hogy aki „ép” családban nevelkedett, annál a felnőttnél sem jobb a helyzet. Ott az elhibázott nevelés, a szigor, vagy épp a szigor hiánya a düh és a számonkérés oka. Miért nem tanítottál erre, vagy arra a dologra, miattad vagyok önbizalom-hiányos, vagy visszahúzódó, vagy nincs problémamegoldó képességem, stb.

   Akit nevelő apa vagy anya gondoz, nevel kicsi kora óta, jellemzően az sem lesz egy boldog végkifejlet. Kevés az elégedett nevelt gyermek és kevés az elégedett nevelőszülő is. Az évek alatt a nevelés kapcsán kialakult félreértések eltávolítják egymástól a családtagokat. A nem vagy az anyám/apám, nem az én gyerekem vagy – kijelentés szintén csak a távolságot növeli a családban. Ha valamiben korlátozna a szülő, a gyerek rögtön arra gondol: „Ez azért van, mert nem vagyok a gyereke. Utál engem, egyszerűen csak ki akar tolni velem.” A szülő fejében is megfordul, hogy ha a sajátom lenne, nem viselkedne így velem. Pedig DE! A kamaszok jellemző viselkedési formája ez! A dac, a harag, a határok feszegetése, az ellenkezés, a mindent ki akarok próbálni, a felnőtt vagyok, ne szólj bele válaszok, mind – mind a kor sajátosságai! Édes, vagy nevelőszülő függetlenül!

   Sokaktól hallottam már, akinek együtt élnek a szülei, hogy kicsi kora óta azt kívánta, bár elválnának! Állandó volt a veszekedés, vagy az ivászat, élhetetlen volt – a családinak nem nevezhető – élet. Nem volt szeretet, nem volt érintés, nem volt együtt töltött idő, közös program, közös nyaralás, semmi, ami kifejezte volna a családi összetartozást, a szeretetet. Így, az ilyen családban felnövő gyerekek előtt semmi követendő példa nincs. Ha elég okosak, van rá esélyük, hogy felnőttként a hiányokra emlékezve, megfelelő anyává, vagy megfelelő apává váljanak. Ha emlékeznek a vágyaikra, álmaikra, amiket nem kaptak meg soha, talán képesek lesznek megadni a gyermeküknek. Ha nem elég okosak, akkor sajnos azt fogják adni majd, amit kaptak, akár jó volt nekik, akár nem, mert ötletük sincs, mit kellene másképp csinálniuk!

   Akinek elváltak a szülei, vagy a nevelő szülőjét szidja, vagy az a gondja, hogy ha egyedül nevelték fel, hogy így nem volt egyensúly, hiányolta aput vagy anyut. Apa vagy anya nélkül felnőni nehéz, hiszen ott a vágy, az álmodozás, hogy milyen lenne, ha lenne, az élet miben lenne más, jobb, szebb, teljesebb. Miről maradok le így, hogy nincs apám/anyám, mennyivel jobb annak, akinek van… és sorolhatnám a hasonló gondolatokat. Összehasonlítja a szomszéd kislányéval, a barátnőjéével a saját családi életét. Kívülről nézve persze mindenkié jobb és szebb!

  Aztán van, akinek iszik az apja, netán az anyja, vagy ha ez még fokozható, mindkettő! A gyerek naponta megy úgy haza, hogy vajon mi van otthon, mi várja, retteg, fél, szégyenkezik, hogy esetleg megjelenik a suliban ilyen állapotban, meglátják a barátai, osztálytársai, tanárai, mindenki megtudja, hogy mi van náluk otthon. A gyerek ilyenkor zárkózottá, magányossá válik, nem visz haza senkit, így őt sem hívja el senki. Ha a család együtt megy el valahová, a gyerek ott is csak szorong, hiszen tudja, hogy ha az adott szülőnél lecsúszik pár pohár, ismét megszűnik minden kontroll, ciki lesz, szégyenkezhet, esetleg magyarázkodhat. Így felnőni is szörnyű, örök nyomot hagy a gyermekkor. Felnőve, vagy sosem fog inni, megveti azt is, aki iszik, vagy neki is ez lesz a megoldás minden problémára, hiszen nem tanult, nem látott más példát. Csak így tud majd lazítani, kikapcsolódni, leengedni. Marad a munka, esetleg családja is lesz, de alig várja, hogy hazaérjen és ledönthesse a napi adagját. Persze szükségszerű lesz, hogy azt a piás apját/anyját okolja majd egész életében! Fel sem merül benne a saját felelőssége! Nem is tudja, hogy változtathatna, hiszen nem tanulta meg, hogy lehetne. – És nem is tudja azt sem, hogy meg kéne tanulnia!

   Van, aki veri a feleségét, esetleg a férjét, vagy a gyerekeit. Sajnos a családon belüli erőszak mindennapi történés egyesek otthonában. Nagyon megrázó és félelmetes, hogy van aki úgy éli a napjait, hogy fizikailag bántalmazva van. Majd a közösségben, legyen az iskola, vagy munkahely, rejtegetnie kell a sérüléseit mindenki elől. A bántalmazást elszenvedő felnőtt is teljesen tehetetlen, nem tud kilépni a kapcsolatból, mentegeti a bántalmazót, magára vállalja a felelősséget: – Valójában ő a rossz, megérdemli, amit kap. –  A családban mégis a gyermek az, aki igazán kiszolgáltatott. Verik, és senki nem védi meg! Nincs kihez fordulnia. Ha esetleg anya kiállna mellette, valószínű, hogy őt is megveri a bántalmazó. Tejesen reménytelennek tűnik a helyzet. A tragédia az a dologban, hogy a bántalmazott személy, az esetek nagy részében bántalmazóvá válik! Lehet, hogy még gyermekként, például keres a suliban egy gyenge, kiszolgáltatott gyereket, akin leverheti a saját nyomorúságát. De lehet, hogy csak felnőtt korában válik agresszívvá, és akkor lesznek majd indulatkezelési problémái. A férfiak nagyobb számban viszik tovább ezt a vonalat. A nők nagy része, ilyen családban felnőve, nagy eséllyel, bántalmazó párkapcsolatban fog élni. Nincs minta előttük, hogyan lehet ebből kikerülni, és hogy lehetne ennek véget vetni!

   Van is egy érdekes, vagy inkább megrázó történetem: Egyszer, egy harminc feletti hölgy jött el hozzám. Gyerekkorában látta, hogy apja, szinte naponta megveri anyját. Nem volt részeges, csak a miheztartás végett. Nem elég meleg a leves, vagy túl meleg, mért nincs felmosva, vagy elpakolva, vagy épp mikor, miért. Hadd tudja az a nő, hogy hol a helye! Ez a kislány azt látta még, hogy a szomszéd nénit is veri a férje. Anyu nővérét is verte a párja, sőt, a barátnője apukája is verte otthon a feleségét és a nagyobbik lányát. Így, ebben az „általánosan elfogadott környezetben” nőtt fel. Mikor nővére tizenöt éves lett, apjuk őt is verni kezdte. Mikor a kislány is felcseperedett, apunak csuda jó dolga lett, már három nőt is verhetett! Ez a kedves hölgy, így nőtt fel, nem látott maga körül más példát. Mit ad az ég, néhány év múlva, az első barátja verte őt. Évekig vele élt, hagyta, hisz ez volt a megszokott. Majd a pasi megunta őt, kidobta és keresett mást. Neki is sikerült továbblépni, de a következő párja is verte. Tőle már ő költözött el, amikor úgy elverte, hogy hetekre kórházba került. Lassan gyógyult, nehezen heverte ki az esetet, barátnője mellette volt, segítette az ápolását, majd amikor felépült, úgy döntött, változtat. Még új munkahelyet is keresett. Vagy egy évig egyedül élt. Kicsit összeszedte magát, jobb testi és lelki állapotba is került. Majd jött egy új párkapcsolat. Szerette a férfit, de nem egészen értette a kapcsolatukat. Már két éve együtt voltak, és azért jött el hozzám, mert úgy érezte, hogy nem stimmel valami, ez a férfi ugyanis nem veri!!! – Lehet, hogy nem szereti? –  Döbbenet! Nos, ugye nem is volt olyan nehéz ennyire összezavarni valaki fejét? Évekig azt gondolta, hogy a verés, a szeretet kifejezésének az egyik formája! Fájdalmas ugyan, de hozzá lehet szokni. Náluk mindig része volt a hétköznapoknak…

  Nehéz megtalálni a saját utunkat. Keressük, hogy mitől lennénk boldogabbak, elégedettebbek, hogyan élhetnénk harmonikus életet. És mégis, valahogy semmi nem jó, nem találjuk a helyünket, állandósult az elégedetlenség, a hibáztatás és a felelősségvállalás helyett inkább vádaskodás, tagadás, harag keseríti az életet!  Pedig van megoldás!

   Változhatunk, gyógyulhatunk, rendbe hozhatjuk az életünket. Felnőhetünk! Megbocsáthatunk, továbbléphetünk, elengedhetjük sérelmeinket, hiszen mind csak bennünket károsít! Abba kell hagynunk mások hibáztatását! Ez nekünk egy felszabadító érzést jelenthet, újjászülethetünk általa. Azon, ahogyan felnőttünk, már nem tudunk változtatni! Tudomásul vesszük, megsiratjuk magunkat, majd továbblépünk, hiszen már mi irányítjuk a saját életünket! Ne engedjük, hogy a múltunk megnyomorítsa a felnőtt létünket is!  S ha jól magunkba nézünk, rájöhetünk, mennyi mindenünk van. Van két kezünk, lábunk, látunk, hallunk, gondolkodunk, beszélünk,  megvan az alap testi egészségünk. Tehát csak lépni, s tenni kell magunkért, nem elhanyagolni, hanem felismerni és feldolgozni a lelki sérüléseinket!  Mindehhez természetesen kérhetünk segítséget, útmutatást. De senki nem oldja meg helyettünk! El kell határoznunk: Itt az idő a változtatásra! Elindulni, és menni, menni az úton!

   Nagy munka ez önmagaddal, de tudnod kell, hogy ezt mindenkinek saját magának kell véghez vinnie! De megéri, próbáld ki, kérlek! Tedd meg! Önmagadért! Mert megérdemled! Élj!