Vicus az oviban

Meleg nyári nap volt. Férjemmel együtt indultunk el otthonról egy munka megbeszélésre. Nem izgultunk, nyugodtan készülődtünk, megreggeliztünk, kávéztunk és beszélgettünk. Nem szoktunk késni, időben érkeztünk.
Beléptünk az épületbe, a lifthez sétáltunk, mert a hatodik emeleten volt a találkozó. Többen is vártunk a liftre. Egyszer csak szokatlan érzések kerítettek hatalmukba. Zsibbadni kezdett az arcom, a kezeim, remegtek a lábaim, levegő után kapkodtam, majd forró izzadtság lepte el testemet. Megijedtem.
– Mi történhetett? Mi van velem?
Nem értettem. Kértem a férjemet, hogy menjünk ki, mert úgy érzem, nincs itt elég levegő és megfulladok. Csodálkozva nézett rám, mert nem volt még ilyen közös élményük. Kimentünk, ittam néhány korty vizet, megtörölgettem magam egy zsebkendővel, majd éreztem, lassan visszatérek önmagamhoz.
– Mi a baj? – kérdezte.
– El sem tudom képzelni, nem értem magam sem. De mindegy, elmúlt, menjünk vissza!.
Ahogy az épületbe beléptünk és visszamentünk a lifthez, ismét magukkal ragadtak ugyanazok az érzések, talán kissé még erősebben. A szapora szívdobogás érzése még rá is tett egy lapáttal az amúgy is félelmetes érzetekre. Ismét kértem, menjünk ki, nem értem, mi van velem. Elindultunk, férjembe kapaszkodva sétáltam kifelé.
Majd kint megkérdezte:
– Mi van most veled? Ennyire izgulsz? Vagy félsz valamitől?
– Nem tudom – feleltem. Fogalmam sincs róla, mi lehet a baj, nem gondolok semmi olyanra, ami ezt kiválthatná.
– Tudod mit, szóljunk telefonon, hogy nem tudsz felmenni, jöjjenek le! Biztos megoldható!
– Dehogy, szó sem lehet róla! Nem hozhatsz ilyen helyzetbe! Kizárt. Most visszamegyünk, összeszorítom a fogaimat, kicsiket lélegzek, megvárjuk a liftet és felmegyünk. Elmegyek mosdóba, rendbe szedem magam és bemehetünk. Már jól vagyok.
– Ahogy gondolod, próbáljuk meg.
Elindultunk.

***

Vicus utált óvodába járni. Két óvó nénije volt, Jutka néni és Zsuzsi néni. Zsuzsi néni volt a kedvence. Jutka nénit nem szerette, mert érezte, hogy ő sem szereti őt! Nehezen teltek a hétköznapok, a reggelek és az indulás ritkán volt csak örömteli. Pedig anya mindig cirógatva, kedvesen ébresztgette. Sosem kellett rohanni, kapkodni. Mosakodni, öltözködni szép nyugodtan lehetett. Mikor elkészült, anyával kézenfogva sétáltak az oviba. Ahogy közeledtek, mindig egyre nőtt a félelme, az izgalma.
– Vajon ki lesz ma velünk? Mi lesz az ebéd? – gondolta.
Ez csak akkor derül ki, amikor bemennek a hatalmas ajtón. A kisszekrénynél átöltözni, benti kiscipőt felvenni, majd a teremajtón bekukucskálni! És akkor láthatja: Jutka néni!
– Anya, ne hagyj itt! Vigyél haza! Hadd menjek veled! Nem akarok itt maradni! Kééérlek!
– Tudod, hogy dolgoznom kell! Nem jöhetsz velem!
– De anya, kérlek!
– Kicsim, itt kell maradnod, jó helyen vagy, itt vigyáznak rád és játszhatsz a gyerekekkel!
Lefejtette magáról a csimpaszkodó ujjacskákat és elment. Vicus az ablakból sírva bámult utána, amíg el nem tűnt a sarkon. Csak sokára nyugodott meg.
A délelőtt jól telt, festettek, énekeltek, szép idő volt, még az udvarra is kimentek játszani. Elérkezett az ebédidő. Vicus elég válogatós volt és különben is, anya sokkal finomabbakat főzött. Nem sok féle étel volt az oviban, ami ízlett neki. A mai levest nem ismerte meg, csak néhány kanállal evett, mert nem volt valami finom. A második tökfőzelék volt, meg sem kóstolta, mert még a szaga is rémes volt. Jutka néni látta, hogy nem evett.
– Miért nem eszel? Finom! Tessék megkóstolni!
– Nem akarom! Nem szeretem!
– Olyan nincs! – csattant Jutka néni hangja.
– Meg kell kóstolnod!
Mielőtt tiltakozni kezdhetett volna, Jutka néni elkezdte tömni a szájába a főzeléket. Lenyelt néhány kanállal, majd sírni kezdett, így Jutka néni abbahagyta az etetést. Mikor megnyugodott, vizet ivott, hogy ne érezze a szájában azt a rémes ízt. Sok víz kellett hozzá! Otthon anya azt mondta volna:
– Ne igyál annyit! Béka nő a hasadba!
Most senki nem szólt rá. Így hát ivott még.
Véget ért az ebéd, eljött a lefekvés ideje. A dadus néni megágyazott, mindenki bebújt a takaró alá. Jutka néni mesélt. Vicus nem tudott elaludni, hallgatta a mesét. Majd érezte, hogy pisilnie kell. Túl sok vizet ivott.
– Most mit tegyen? Szóljon Jutka néninek?
Nem mert! Várt. Sokat várt. Majd összeszedte bátorságát és szólt, hogy ki szeretne menni. De Jutka néni nem engedte! Kérlelte még, de hiába. Álomba sírta magát.
Amikor felébredt, érezte, hogy baj van. Bepisilt. Már megint! Mint a múlt héten is, amikor Jutka néni szerint a spenót is nagyon finom volt, annyira, hogy azt is meg kellett kóstolnia.

***

Beértünk a lifthez, az persze most is felfelé ment, várni kellett, míg újra lejön és indulhatunk. Elgondolkodtam, mi lehet a baj… Reggeliztem, éhség nem okozhatja. Meleg van, de nem annyira, hogy így megviselne. Vizet is ittam. Kutattam a gondolataimban, mikor a férjem, mélyet szippantva a levegőből, megszólalt:
– Te is érzed, milyen menzaszag van?
– Ez az! Igen, érzem!
Áradt szét bennem a felismerés! Pont, mint az oviban! Tökfőzelék szaga! Hányszor tömött meg vele Jutka néni az oviban! Rágondolni is gyomorforgató volt!
Egy illat, vagy jelen esetben inkább szag, teljesen visszarántott abba az időbe, amikor az történt velem. Tudatosítottam magamban, hogy nem az oviban vagyok, hazamehetek, ha akarok, nem kell semmit megennem, amit nem szeretnék és még a mosdóba is bármikor kimehetek. Nem tilthatja meg senki! Mikor mindezt végiggondoltam, éreztem, ahogy múlni kezd a szorongás, normalizálódik a légzésem, a szívverésem, a pánikroham enyhül, majd teljesen megszűnik. Mire felértünk a lifttel, teljesen elmúlt, rendbe jött minden, mosdóra sem volt szükségem.
Abban az esetben viszont, ha ezt nem tudtam volna azonosítani, a férjem nem mondja ki hangosan, nem jövök rá az okára, akkor a jövőben várhatóan újabb blokkokkal gazdagodtam volna. Esetleg szorongással töltöttek volna el a magas épületek, a liftek, vagy akár a megbeszélések is előhozhatták volna ugyanezeket az érzéseket.
Így működik a kineziológia, ezt az eltemetett, fel nem oldott blokkot megkeresi, feloldja, megszünteti. Az ilyen, és az ehhez hasonló óvodai események kívülről talán nem tűnnek olyan eget-rengetőnek, de egy kisgyerek szemszögéből, aki ott van kiszolgáltatva egy felnőttnek, aki úgy bánik vele, ahogy akar, bizony félelmetesnek tűnik.  Ezek, és az ehhez hasonlók gátolják életünket a megfelelő mederben való haladásban. Nem is tudunk róla, hogy van, amíg valamilyen történés nem aktiválja. Az érdekessége még, hogy az oldás óta Vicus szereti a tökfőzeléket és a spenótot is. Semmi rossz emléke nem kötődik már az ízéhez, illatához. (már nem szag!)