IGAZ BARÁTSÁG, vagy nem?

IGAZ BARÁTSÁG, vagy nem?

   „A jó barátsághoz kell valami lelki rokonság. Nem a jellem, nem a világnézet, hit, közös eszme, műveltség vagy az érdeklődési kör az, ami igazán összeköt bennünket, hanem a lelki rokonság.”                                                                                      Müller Péter

   Sok embertől hallom, hogy régi, igaz barátságok törnek szét, szakadnak meg és érnek véget.

Vajon miért? Hol a hiba? Hibás-e valamelyik fél? Melyik? Miért? Miben? Mi a barátság? Kit nevezünk barátunknak? Kinek mit jelent, mit takar a barátság?

   Általában gyermekkorban, a szülői házból való, idegen környezetbe való kikerülés (ovi, suli) az első komoly próbatételünk ezen a téren. Vajon sikerül-e az oviban, a suliban beilleszkednünk, tudunk- e barátságokat kötni? Lesz-e olyan gyerek, aki szeret, aki szívesen játszik velünk, aki olyat szeret játszani, amit mi, akinek hiányzunk majd, ha nem leszünk ott? – és persze fordítva. Mit tolerálunk, mit tudunk elviselni, mire vagyunk hajlandóak a barátságért? Mennyire leszünk alkalmazkodók, irányíthatók, vagy esetleg még az épp alakulóban lévő személyiségünket is feladjuk csak azért, hogy befogadjanak, tartozzunk valahová és ne legyünk egyedül? Sok szorongás alapja ez a megfelelni vágyás. Az ember társas lény, mindannyian tartozni akarunk valahová, szeretnénk, ha szeretnének. Rossz érzéssel tölt el, ha nem felelünk meg, ha az óvó néni csúnyán nézett ránk, vagy a legjobb barátunk azt mondja, többet nem játszik velünk. Gyerekként, ezt mi komolyan gondoljuk, elhisszük, hogy nem lesz  barátunk és szorongani kezdünk. Mi lesz most velünk, kivel fogunk játszani? Ki fog bennünket szeretni? Olyan mértékű szorongást vagyunk képesek érezni, úgy tud fájni a hasunk, hogy szüleink azt hiszik, komoly baj lehet velünk, (akár vakbélgyulladás).  Nem is megyünk oviba, suliba, vagy dolgozni, hiszen ezt felnőttként ugyan úgy megélhetjük, mint gyermekkorban. Egész életünkben vágyunk rá, hogy szeressenek, értékeljenek,  hogy kelljünk, hogy elfogadjanak, hogy jók legyünk, megfeleljünk. Kamaszként is ezt éljük meg, vágyunk barátokra, barátnőkre, elfogadásra, szeretetre, biztatásra, odafigyelésre, elismerésre. Manapság ebből is egyre kevesebb jut. Sem a szülőnek, sem az iskolának nincs erre ideje! Sehol sem lehet „emberré válni” tanfolyamra járni! Saját magamon, a gyerekeimen és bébiszitteléskor is tapasztaltam, mekkora hiányosság ez, sem a szülők, sem a pedagógusok nagyobb hányada nem képes ezeket az értékeket átadni, de sok esetben sajnos még képviselni sem!

   Járjuk az utunkat, jó ha nem vagyunk egyedül, szeretjük, ha van valaki, aki velünk tart. Én úgy hiszem, azokat tekinthetjük a barátunknak, akivel jó együtt tölteni az időt, hasonló dolgokat gondol, csinál, értékel, mint mi magunk, és egy irányba tartunk. Őszintén elmondhatjuk egymásnak az érzéseinket, a gondolatainkat, az aggodalmainkat. Az igazi barátunk velünk örül, szeret boldognak látni bennünket, nem irigykedik, nem sajnál tőlünk semmi jót, mert a lelke képes a miénkre ráhangolódni. Velünk tud örülni a sikereinknek, vigaszt nyújt bánatunkban. Megmondja a véleményét, mit gondol bizonyos helyzetekről, szól, ha szerinte nem jó, amit csinálunk, mi is elmondhatjuk mindezt neki, és nem sértődünk meg egymásra ilyenkor sem. Szabadok, felszabadultak vagyunk egymással, nem kell megjátszani magunkat egymás előtt. Az igazi szabadság nem az, amikor azt csinálunk, amit akarunk, hanem az, amikor nem kell megtenni azt, amit nem akarunk!

„Értsétek meg, hogy a barátok az életben jönnek és mennek, de van egy pár, akikhez érdemes ragaszkodni. Dolgozzatok keményen, hogy a földrajzi és életvitelbeli eltávolodásokat áthidaljátok, mert ahogy öregedtek, egyre jobban szükségetek lesz az olyan emberekre, akik ismertek fiatalon!”                                       Mary Schmich

   Aztán történik valami és elágaznak az útjaink. Jó esetben csak az iskolát jártuk ki és másikba mentünk, így az idő hiányában eltávolodunk, más emberek vesznek körül, máshová kezdünk tartozni. Kevésbé jó esetben  megbántunk, megbántanak, vagy valamin összeveszünk.  Jellemzően az árulás, becsapás, kihasználás, féltékenység és irigység az oka a barátságok végének. Ki-ki idézze fel, ha volt ilyenben része, mit érzett, mit gondolt. A legnagyobb probléma mégis jellemzően az, hogy ha nem egy konkrét esemény volt a kiváltó ok, sosem tudjuk meg, mi volt valójában a háttérben. Vagy nem kérdezzük meg, vagy hiába kérdezünk, nem kapunk választ. Ez nagy hiba! Hogyan javítsunk, ha nem tudjuk, min kellene? Hogy fejlődjünk, hogyan változzunk, ha pont a barátunktól nem kapunk segítséget, őszinte visszajelzést? Építő kritikára van szükség, őszinte beszélgetésekre, és lehetőséget kell adnunk és kapnunk a bocsánatkérésre, a megbocsátásra is. Ez lenne a fejlődésünk útja. E helyett többnyire harag van, sértettség, utálkozás, szomorúság, elkeseredés, bosszúvágy. Mindenki a maga igazát bizonygatja, pedig minden kapcsolat két emberen múlik. A hibákat együtt kellene megkeresni, megbeszélni, megbocsátani, majd továbblépni, emberként.

„A legjobb barát lényege, hogy önmagadat adhatod előtte, bármilyen is vagy. Megmutathatod a legrosszabb és a legjobb oldaladat. És bármi legyen is, szeret. Összeveszhettek, de ha haragszol is rá, tudod, hogy mindig a barátod marad.”               (Jennifer Niven)

   Azt hiszem, az igaz barátok figyelmeztetnek bennünket a hibáinkra is, segítenek változni, változtatni. Nem azt mondják mindig, amit mi hallani szeretnénk! Vállalják a konfliktust is velünk, mert érünk egymásnak annyit. Fogadnak és adnak építő kritikát, képesek vagyunk együtt változni, hiszen így könnyebb. Segítsünk egymásnak, tanuljuk meg bocsánatot kérni, és ami talán  még fontosabb, tanuljunk meg megbocsátani is! Ugyanúgy a másik félnek, mint Önmagunknak.

   A barátságot, éppúgy, mint bármely kapcsolatot, ápolni, gondozni kell, mert csak úgy tarthat örökké. Törődni kell egymással, odafigyelni, meghallgatni, nemcsak feltenni a kérdést: Hogy vagy? – és nem is figyelni a válaszra. Az sem jó, ha nem mondod el, tényleg hogy vagy, annak, aki komolyan tudni akarja. Együtt gondolkodva, beszélgetve, az apró-cseprő nyűgjeinket is könnyebb elviselni. A tényleges gondokat pedig azért jó, ha megosztod, mert együtt kereshettek megoldást. Fontos hogy tudd, segítenek is, ha kéred, hiszen te is megteszed feléjük ugyanezt a gesztust. Ez a barátság lényege, tudod, hogy van akire számíthatsz, és rád is számíthat a barátod. Az élet így könnyebb! Együtt vidámabb!